-Sebestyén Gyula: Az Árpádok története. (1895)

Sebestyén Gyula (1848–1911 történész, pedagógus) és (vagy-nincs róla információm,aki tud, segitsen! köszönöm!) Sebestyén Gyula (1864–1946) folklorista, néprajzkutató munkáiból:
-Az Árpádok története.

-Dunántúli gyüjtés-

- A magyar rovásirás hiteles emlékei

---

Az Árpádok története. (1895)

Author: Gyula Sebestyén
Publisher: Franklin-Társulat
Year: 1895
Possible copyright status: NOT_IN_COPYRIGHT
Language: Hungarian
Digitizing sponsor: Google
Book from the collections of: University of Michigan
Collection: americana

Description

Book digitized by Google from the library of the University of Michigan and uploaded to the Internet Archive by user tpb.

Read Online
(12 MB)PDF (Google.com)
(~275 pg)EPUB (beta)
(~275 pg)Kindle (beta)
(~275 pg)Daisy (beta)
(484 KB)Full Text
(5.78 MB)DjVu
(19 KB)Metadata

All Files: HTTP

Dunántúli gyüjtés (1906)

Author: Gyula Sebestyén
Publisher: Athenaeum
Year: 1906
Possible copyright status: NOT_IN_COPYRIGHT
Language: Hungarian
Digitizing sponsor: Google
Book from the collections of: unknown library
Collection: americana

Description

Book digitized by Google and uploaded to the Internet Archive by user tpb.

---

Read Online
(20 MB)PDF (Google.com)
(~641 pg)EPUB (beta)
(~641 pg)Kindle (beta)
(~641 pg)Daisy (beta)
(33 KB)Full Text
(913 KB)DjVu
(29 KB)Metadata

---

A magyar rovásirás hiteles emlékei (1915)

Author: Sebestyén, Gyula, 1864-1946
Subject: Inscriptions, Runic
Publisher: Budapest : Magyar Tudományos Akadémia
Possible copyright status: NOT_IN_COPYRIGHT
Language: Hungarian
Call number: PD2014 .S4
Digitizing sponsor: University of Toronto
Book contributor: Robarts - University of Toronto
Collection: toronto
Scanfactors: 4

This book has an editable web page on Open Library.

Description

Includes bibliographical references

---

Read Online
(15 MB)PDF
(15 MB)B/W PDF
(~222 pg)EPUB (beta)
(~222 pg)Kindle (beta)
(~222 pg)Daisy (beta)
(716 KB)Full Text
(11 MB)DjVu

All Files: HTTP

Szeretnél saját DOMAINt ingyen?

---

---

Sebestyén Gyula:http://posalajos.com/pdf/sebestyen_gyula_nagy_lajos.pdf

NAGY LAJOS

Már ezer esztendővel ezelőtt azt írta a magyarokról egy görög író, aki jól ismerte

őket, hogy legnagyobb kincsüknek tartják függetlenségüket és szabadságukat.

A magyar ma is büszke s jobban szeret parancsolni, mint engedelmeskedni;

de elismeri az é rdemet, t iszteli a hatalmat s mert nagylelkű, mindig hálás a vele

tett jóért. Királyában is a maga nemesebb tulajdonságait keresi s ha megtalálta,

szívébe is fogadja őt és gyermeki szeretettel ragaszkodik hozzá.

Legyen az ő királya keménykezű, de bölcs kormányzó; szigorú, de igazgságos

bíró ne csak az alacsonysorsúak, hanem a hatalmasok iránt is; legyen nagylelkű,

hogy távol tarthassa magától az erőszakosságot s el ne zárja szívét a kegyelem

gyakorlásától; ragyogtassa királyi méltóságának pompáját udvarában s mindenütt,

ahova lábát teszi és legyen jótékony, áldozatra kész, ahol a nép javának előmozdítása

úgy kívánja. Az ilyen királyon nemcsak életében csügg szeretettel és lelkesedéssel,

hanem síron túl is. Akit egyszer szívébe fogadott a magyar nép, annak emlékét

is kegyelettel őrzi; nem fog azon a feledés hatalma.

Ma is emlegeti Árpádot, aki hazát szerzett az ő bujdosó népének. Századokon át

szentnek tartott mindent, amit az első magyar király, Szent István hagyott rá örökbe;

ma is kegyelettel őrzi e reklyé it é s az é v egy napját az ő ünnepének szenteli.

Szent Lászlót, a daliás királyt, három évig gyászolta halála után; sírja sok századon

át búcsújáró hely volt s a nép közt még napjainkban is szájról szájra jár ama csodák

híre, amiket hajdanában ő tett. Hogyne emlékeznék örömest a nagy Hunyadi nagy

fiára, Mátyás királyra, akinek halála után így sóhajtott fel bánatában: „meghalt

Mátyás király, oda az igazság!” A nagy királyok sorában Szent László és Mátyás

király közt, mintegy kezet fogva velük, ott áll Nagy Lajos is, aki három tenger partjáig

terjesztette ki birodalma határát s nemcsak nagy birodalmában volt az első

ember, hanem azon túl is egyedül, vetélytárs nélkül állt kora fejedelmei közt.

Erről a Nagy Lajosról mondok el egyet-mást kis olvasóim, hogy megértsétek,

miért szerették őt annyira a maga idejében, miért nevezték „nagynak” a hálás utódok

s miért emlegetjük nevét még ma is büszkeséggel.

Nagy Lajos apja, Róbert Károly Olaszországból, Nápolyból került a magyar

trónra, mikor a kihalt Árpádház öröksége rászállt. A magyarok nem kedvelték

meg, mert idegen volt szívében, nyelvében, szokásaiban s nagy hajlandósága volt

a zsarnokoskodásra.

Nagy Lajos már itt született a magyar hazában; magyar volt a nevelése, nyelve,

érzése, gondolkodása. Mintaképeit nem az idegen földben porladozó ősei közül

választotta, hanem a magyar szent királyokat követte. Mint serdülő ifjú, szent fogadást

tett, hogy Szent László, a legmagyarabb király lesz az ő mintaképe egész

életében; s csaknem félszázadig tartó hosszú uralkodása bizonyság rá, hogy ezt a

fogadását híven megtartotta.

Vallásos buzgóságával annyira kitűnt, hogy a római pápa az „egyház zászlótartójának”

nevezte el. Daliás levente volt, mint László, aki kedvét lelte a harci

küzdelemben s abban, ha az életét mások életéért kockára tehette. Bölcs uralkodó

volt, aki nemcsak hogy meghozta a törvényt, hanem sokszor még álruhába is

öltözött és a nép közé vegyült, hogy lássa: igazságosan hajtják-e végre a törvényeket?

Hozott is olyan törvényeket, amelyeknek gyümölcseit még nagyapáink, apáink

is szedték; mert még ötven esztendeje sincs, hogy utolsó törvényeit eltörölték. Hatalma

nagyobb volt, mint akármelyik magyar királyé; nem is tűrt rajta csorbát és

koronája méltóságán foltot senki kedvéért. De roppant nagy hatalmával vissza nem

élt soha; nemzete szabadságát nemhogy elnyomta volna, inkább növelte s megerősítette

azt. Bőkezűségéről tanúskodott budai és visegrádi fényes udvara; a pécsi

tudós főiskola, melyet a tudományok ápolására alapított s az a sok templom, amelyet

idehaza s külföldön jótékonységa kincseivel elárasztott.

Negyven esztendei uralkodása alatt nem igen volt olyan év, amikor fegyvereit

pihentette volna. Háborús idők voltak azok, s ha Lajos nem is kereste éppen a harcot,

de ki sem tért előle. Nem volt egy olyan háborúja sem a sok között, amelyikben

az igazság ne az ő részén lett volna; nem volt olyan sem, amelyben ne ő lett

volna a győztes. Nemcsak fegyvereivel, hanem az igazság erejével is hódított.

Nem is volt mindig hódítás az ő célja; többször megmutatta, hogy ahol a maga és

nemzete becsülete forog szóban, ott mindenét kész volt kockára tenni; de becsületet

nem hagyta.

Mikor Endre nevű öccsét, aki a nejével, Johanna királynéval a nápolyi trónt örökölte,

meggyilkolták, Lajos kétszer is Nápolyba vezette hadait, hogy a gonosztevőket

megfenyítse. A nápolyi királyságot mind a kétszer elfoglalta; meg is tarthatta

volna: de ő nem akart egyebet, mint hogy a gonosz Johanna királynét az áruló

rokon hercegekkel együtt megbüntesse s ártatlanul meggyilkolt öccse emlékét kiengesztelje.

Minden harci erejét latba vetette; a harcokban életét is sokszor kockáztatta;

egész Európa csodálta hősiségét és azokat az áldozatokat, amiket pénzben és

emberéletben hozott: és mégis, mikor a pápa ártatlannak nyilvánította Johannát,

szó nélkül távozott Nápolyból és az isteni gondviselésre bízta a gonosz királyné

megbüntetését. Uralkodása elején, mint ifjú levente kezdte meg nápolyi hadjáratait

s élete utolsó éveiben megérte még, hogy Johanna királyné a trónról börtönbe

került s ott nyomorultan veszett el, amint megérdemelte.

Sok baja volt Velencével is, ezzel a hatalmas kereskedő várossal, amely századok

óta áhítozott a dalmát partvidék birtokára. Háromszor is háborúskodott vele,

s noha mindannyiszor győzött, a ravasz ellenfél hűtlenül viselte magát s kijátszotta

a békekötéseket. Lajos a maga és nemzete méltóságának ilyen megsértését nem

tűrte s nem is nyugodott addig, amíg a büszke Velencét le nem alázta. Utolsó háborújában

évi adófizetésre szorította s arra kötelezte, hogy legszebb tornyára a

magyar lobogót felhuzassa.

Más háborúiban rokonát, Kázmér lengyel királyt segítette a pogány litvánok és

tatárok ellen. Mikor Kázmér halála után a lengyel trón öröksége Lajosra szállt,

nem volt ez ingyen ajándék. Magyar véren és pénzen szolgált érte meg Lengyelországnak

és az egész kereszténységnek. A lengyel királyság, az igaz, Lajos halála

után elszakadt a magyartól, de a litvánok keresztény hitre tértek, egyesültek a lengyelekkel

s Jagelló litván fejedelem Lajos lányával, Hedvig királynéval egy új virágzó

uralkodó családot alapított Lengyelországban.

De nem folytatom tovább Lajos háborúinak sorát; inkább arra mondok még

egy-két példát, hogy Lajos a háborúban is nemcsak mint hős hadvezér tündökölt,

hanem megmaradt itt is nagylelkű és nemesszívű embernek.

A nápolyi hadjáraton egyszer Lajos királynak seregével együtt egy nem nagy,

de sebes vizű folyót kellett átúsznia. Mivel a folyó mélységét a magyarok nem ismerték,

Lajos király egy olasz ifjút, aki ott éppen lovait úsztatta, küldött az átjárás

megkisértésére. Az ifjú szívesen vállalkozott rá s amint a folyó közepéig gázolt,

egy örvénybe jutott, mely lováról lesodorta és összecsapott a feje fölött. Lajos e

pillanatban elfeledve azt, hogy király és vezér, a hullámok közé szöktetett s paripájával

a küszködő ifjúhoz úsztatott. Ott őt is lekapja a hullám; lova a vízben elbukik;

de a királyt fenntartja bő köpenyege s megragadja a sülyedező ifjút s kiúszik

vele az örvény veszedelméből. Élete kockáztatásával egy másik életet szabadított

meg a biztos halálból.*

A Velencével folytatott háború alatt meg az történt, hogy a velencei kormány a

béke megkötése után egy megláncolt férfiút küldött át behízelgő ajándékul Lajos

királynak. Ennek az embernek az volt a vétke, hogy Lajos királyt meg akarta ölni.

A velencei kormány azt hitte, hogy kedveskedik vele a kibékült ellenségnek. Lajos

azonban feloldatá a fogoly bilincseit s nyájasan kérdezte tőle, hogy mi módon

akarta őt megölni saját tábora közepett.

Az olasz nyíltan elmondott mindent. A király estenden, a tengerparttól nem

messze, egy folyam mentén szokott sétálgatni, amelyen túl már a velenceiek birtoka

terült el. Az olasz vállalkozott rá, hogy egy ily alkalommal társával együtt átúszik

a folyón s a királyt hurokkal elfogja és vagy élve viszi el Velencébe, vagy ha

ez nem sikerül, meggyilkolja. Tizenkétezer aranyat kért ezért a velencei kormánytól;

de az sokallta a díjat s az ajánlkozót kiszolgáltatta a magyar királynak.

Lajos mosolygott az elbeszélésen s az olaszt nagylelkűen szabadon bocsátotta.

Valamennyi királyunk között csak Lajost tisztelte meg az utókor a „nagy” melléknévvel.

Meg is érdemelte, mert nemcsak ő maga volt igazán nagy, hanem nemzetét

is naggyá tette.

(1891/11. – Gyula bácsi néven)

* az esetet legnagyobb költőnk, Arany János is megörökítette (Toldi szerelme – Tizenegyedik ének,

5-12) – KMJ.

If U have Site U Can Earn

Top pay per click payments. Make money from your website

Click Here...